Segítség, anya lettem

Kihasználva a nyárutó minden egyes hétvégi napsütéses óráját elindultunk felfedezni a Budai-hegység hozzánk közel eső részét, a Hármashatár-hegyet, Hűvösvölgyet, a Viharhegyet és Csúcshegyet. Utóbbit mi Cicihegynek hívjuk, mert a pesti oldalról nézve épp olyan alakú, mint egy női mell a gömbölydedebb fajtából.
Vincikét a már jól ismert hátihordozóba felmálházva a szokásos kiindulóponttal kezdtük. Megnéztük a siklóernyős starthelyet a Hármashatár-hegyen. Egy-két lelkes ernyős a jó szelet várva anekdotázott a füves, sziklás start helyet borító filc szőnyegeken az elstartolási és leszállási malőrökről, a hazai széljárási furcsaságokról, külföldi magas hegyek előnyeiről.
Mint megtudtuk, a jó szél nem hátszél és legalább vízszintesre felnyomja a rét oldalán lévő fa tetejére odabiggyesztett fél méteres színes szalagot. Elég egy-két pillanat az ilyen szélből és már mehet is az elstartolás, aztán odakint csorognak lefelé, amíg egy jó termiket nem találnak, ami aztán elkezdenek "felcsavarni".
Az itteni zsúfolt légtéren igazságosan osztoznak a legfelső utazósávot kisajátító, Ferihegyre igyekvő utas- és teherszállító nagyobb gépek, a zömében budaörsi, és hűvösvölgyi repterek helikopterei, csörlőzött vagy vontatott vitorlázó és motoros kisgépei, valamint az alsóbb légrétegbe száműzött egyszemélyes és tandemes ernyősök lelkes, számomra az életükkel a repülés élményéért játszó férfiak. Jelen volt ugyan két hölgy is, de érzésem szerint a repülés nem nőknek való. Egyikük a majdnem gerincbénító eséséről és a 20 centis protektoráról mesélt, másikuk sokadik elstartolási lehetőségnél is hasra vágva magát bizonytalankodott az indulásban. Ezalatt férfitársaik úgy keltek át a helyoldalról a termik jelentette élményörvénybe, mintha csak épp a Moszkva téri aluljáróban a mozgólépcsőre léptek volna fel.
Mint megtudtuk a sárkányosok kihalófélben lévő faj. Korábban 10 sárkányos egy paplanos volt az arány, mára ez megfordult.

Sárkányos startol

Ugyancsak ritka madár errefelé a motoros paplanernyős. Egyetlen itt megjelent példánya is csak viccesen csipkelődő megjegyzéseket kapott a szélre kitartóan várakozó társaitól, mialatt összeszerelte, kipróbálta, beindította kis benzines propellerjét és 15 perc alatt magára hagyta a napozó pilótatársakat.

Motoros paplanernyős várakozik a megfelelő pillanatra

Aztán hirtelen egyik pillanatról a másikra változás állhatott be a szél irányában vagy erősségében, mert a gyepre kiterített csíkos kis pokrócunk körül megsokszorozódtak a Hármashatár-hegyi légtér önjelölt muslincái.

Mi is kiterítettük a paplanunkat

Ugyancsak ritka az ősz szakállú pilóta is. Talán itt is érvényes az, ami a hegymászásban: kétféle ember van, a vakmerő és az öreg hegymászó. Valószínűleg itt sincs öreg és vakmerő ernyős, hisz a veterán urat sem igen zavarta, hogy társai rajta is élcelődtek, akárcsak a motoros paplanos és sárkányos egyedeken.
Ahogy telt-múlt az idő, egyre több bámészkodó és egyre több kiteregetett ernyő vett körül minket. Nem csoda, hogy a fűben, szélárnyékban szemlélődve el is feledkeztünk túraterveinkről, hisz Vincikének olyan programról gondoskodtak a repülős nénik és bácsik, amihez nem kellett szülői magyarázat sem.

Muslincák

Vincike torkának mélyéről felszakadó egyik ÓÓÓÓ a másikat követte, néha egy meghökkent, zárt ÖÖÖÖ-vel vagy - esetleg ha egy kutya is arra téblábolt, akkor - egy WOOOF-fal fokozva. Szuper program apának is, mert mégis csak fiús sportról van szó és anya is pihen, ha a fiúk jól érzik magukat.
Idén így telt az első őszi kirándulós napunk. A "repülő" szót gyakoroltuk egész délután.

Vasárnap estétől hétfő estig teljesen teleírtam a naptáramat programokkal. Este 8-tól pálinkafesztivál keretében Budapest Bár koncert a Várban, aztán otthon a vörös iszap katasztrófa nyomon követése a TV-ben, 23.00 órától alvás egész éjjel megszakítás nélkül reggel fél 8-ig, 8.00-tól Alakformálás Ildivel, 9.30-kor vérvétel, 10-kor a szomszédos bevásárlóközpontban reggeli kávé tökmagos pogácsával és hozzá friss nyomdaszagú, képes női magazin. Aztán úszás a Dagályban - csakis ott a nyitott 50 méteres medencében napfürdőt is vehetek - , rövid napon szárítkozást követően 13.00-kor ebéd apával, 14.00 órakor ebéd utáni kávé kismamatársakkal, 15.30-tól villám körséta a cégnél, hazafelé látogatás a már 3 órája nem látott kávézópartner kismamatársnál, 19.00-kor az ÁRU átvétele otthon.

Ne légy ennyire ösztönlény! - hallani néha kollégáktól, főnöktől, barátoktól, férjektől. Jellemzően bennünket, nőket ér a feddés, hogy túlságosan az érzéseinkre hallgatunk ahelyett, hogy osztanánk, szoroznánk élve a lineáris algebra és a bináris számrendszer adta lehetőségekkel és az objektív eredmény alapján döntenénk egy adott helyzetben. Jóindulatú bírálóink javító szándékú figyelmeztetései csak bennünket próbálnak óvni a csalódástól, a konfliktustól. A környezetünk által ilyetén módon megfogalmazott elvárások hatására egyre inkább érzelmi alapú döntésektől mentes életet él a mai ember lánya. Környezetünket és bennünket is nagyban segít az újfajta énünk kialakításában a média különféle csatornáin a ráérő kismama-agyféltekénkbe csorgatott 'tudatos szülő=jó szülő' kommunikációs és marketing folyam is. 
A XXI. század nagyvárosi, kisvárosi és falusi emberét egyaránt befolyásolja a tömeges babakommunikáció. Mindenki úgy indul, hogy jó szülő szeretne lenne, ezért büszkén követi a boltokban 'ingyen' osztogatott tanácsadó füzetek útmutatásait arról a 983 nélkülözhetetlen dologról, ami a gyerek önfeledt boldogságához hozzájárul és történetesen kapható is az adott üzletben. Most éppen egyedülálló módon 15%-kal olcsóbban. Minél is olcsóbb? Annál biztosan nem olcsóbb, mintha nem vennél semmit. Annál mindenképpen kedvezőbb, mintha a szomszéd üzletben veszed meg a konkurens gyártó hasonlóan tudatos szülőknek szánt termékét. Anya mérlegel, összehasonlítja másik bolt, másik gyártó termékével és végül a "Vegyek, vagy vegyek?" döntésből végül is anya győztesen kerül ki: megvette, amit hallott, olvasott, javasoltak neki. Anya büszke, környezete büszke, hogy tudatos vásárló, körültekintő anyamadár.
Természetesen a tudatos szülő egyik legfőbb hajtóanyaga a bizonytalanság, hisz nincs is jobb gyógyszer a holnap ismeretlen és bizonytalan helyzeteire, mint a ma megvásárolt, neves gyártók által szavatolt biztonság, kényelem, fejlődés. A bizonytalanság talajára marketing munkások által gondosan elültetett magvak pedig nagy százalékban talajt fognak és előbb-utóbb a cégnek profitot, a kollégának bónuszt, anyunak meg magabiztosságot hoznak.
Így aztán veszünk ivást tanító csőrös poharat, járást segítő gumis talpú zoknit, ferdített talpú lépéskönnyítő cipőt, fogzáskönnyítő rágókát és készségfejlesztő játékot, mert gyermekünk enélkül nehezen tanul meg mindent és sajog a szívünk, ha gyermekünknek szenvednie kell. Kár, hogy mi mindannyian egy szenvedések közepette felnőtt generáció vagyunk, hisz a most kisgyerekes szülő üveg kávés pohárból tanult inni, nyáron mezítláb járt, mitöbb földön kúszott, homokot evett és esetleg még a nadrágját is bepiszkította, amíg csak az időjárás megengedte, fémkanalat szopogatott, ha jött a foga, és fejlesztendő a készségeit kipakolhatta a fazekakat a legalsó fiókokból.
Sebaj, mi jobb szülők szeretnénk lenni! Így elfeledkezünk arról, hogy 3 éve még nem is létezett isofixes gyermekülés, ma viszont már minden kismama kívülről fújja az osztrák és svéd törésteszt eredményeket. 24h-ban gyermekünk homlokára tapasztott lázmérőt, fürdővíz hőfokmérőt, páratartalom mérőt használunk bizonytalanságunk feloldására és ha tehetnénk 72 órán belül 500 betegséget tesztelő vér- és vizeletanalizátort működtetnénk a kamránkban, közvetlenül a felszerelt babamasszázs és tücsökzene szoba mellett, hogy bizonyosságot szerezzünk gyermekünk mindenkori egészségi állapota felől.
Valószínű a mi gyerekeink is megtanulnak járni, írni, olvasni és boldogságuk nem a járás-, írás- és olvasássegítő eszközök mennyiségén és minőségén, hanem a szülői odafigyelésen és szereteten múlik majd. Azon az ösztönön, ami minden nőbe bele van programozva úgy, hogy azt eddig csak a XXI. század Kotler könyvön nevelkedett marketingesei tudták felülírni.
Az, hogy mennyire sikeresen tudják felülírni a marketinges, értékesítő és kommunikáció szakemberek az anyák gyermeknevelési ösztöneit pusztán a szülők anyagi helyzetétől függ.
Tudatos szülő ma az, aki anyagiakat nem kímélve fejleszti, óvja, tanítgatja gyermekét, pedig éppenséggel azt a szülőt is illethetné a tudatos jelző, aki hagyja, hogy kínai gyártók kezei által készített termékek helyett a természet, a környezet és a józan paraszti ész nevelje a gyerekét. De az árral szemben egyikőnk sem szívesen úszik.

Néha átmegyek agyatlan kismamába. A 9 hónapos kisfiam már felperes. Hétfőn feljelentést tettünk közösen a rendőrségen az ellopott babakocsija ügyében. Ellopott, de úgy is fogalmazhatnék, hogy egy elhagyott és ennek következtében eltulajdonított babakocsi esetével állunk szemben. Mert ugye, amit elhagysz, az nem fénylik ám hosszú ideig a homokban, hanem éles szemek, fürge kezek újrahasznosítják. Még ha pillanatnyilag használhatatlannak is tűnne, csak jó lesz valamire. Leleményes nemzet vagyunk.
Történt ugyanis, hogy az ősz beköszöntével felpakoltam a piacról az összes, ilyenkor még elérhető gyümölcs- és zöldségféléből egyenként két - két kilót és a szuper erős babakocsimmal már lavíroztam is vissza az autómhoz, át az belassult piacolók tömegén, áruszállítók taligái között, fel a padkára, le a padkáról, a villogó jelzés ellenére a zebrán átzötyögve nekifogtam bemálházni a nyárutó legkülönfélébb színű, illatos terményeit. Alulra kerültek a keményebb, felülre a puhább kincsek. A babakocsi váza a legkeményebb poggyász, így az került legalulra. Örültem, hogy mennyi mindent fogok eltenni a fagyasztóba, nyersen és megfőzve, félbevágva és egészben, dobozban és zacskóban. Azon töprengtem, hogy a török paradicsomot félbevágva megtöltsem és 'csőben' süssem-e ki vacsorára vagy csak simán felkarikázva olajban.
Mindent belogisztikáztam, beleértve gyerekemet, aki szívesen segített volna anyjának a zörgő szatyrok, guruló gyümölcsök izgalmas játszóterén, de egyelőre egy cukkinit kapott közelebbi tanulmányozásra.
Aztán beszálltam az autóba én is, visszahívtam a 'fél éve nem keresett, bezzeg most ...' ismerőseimet, közben kihajtottam a parkolóból, amikor is hiányérzetem támadt. A babakocsi vázához tartozó ülés rész mintha nem járt volna a kezem ügyében a nagy pakolásban. Megálltam, bekukkantottam a csomagtartóba, pillantás a hátsó ülésre. Kérdőn néztem gyermekemre, választ remélve tőle, majd a hirtelen felismerést és bizonyosság vételt 180 fokos fordulat követte és hűséges kis járgányommal már robogtam is vissza a kiindulópontomra. Padlógáz a 30 méteres egyenes szakaszon, a gyalogos a helyén marad a zebra szélén, kismama bevetésen. Ismét megérkeztem a parkolóba, de elmaradt a tapsvihar és ováció. Nem várt ott rám a tűzpiros babakocsim ülő része.
Nem voltam feldúlt, most jöttünk haza ausztriai nyaralásból és meg voltam győződve, hogy előkerül, hisz az elmúlt két hétben könnyen hozzászoktunk ahhoz, hogy értékeiket szanaszét hagyják az osztrákok a házuk körül, a kertjükben, nem zárják még csak kilincsre sem házaikat, a kerékpárt meg a bolt előtt hagyják, lakat és láncok nélkül. Őket erre szocializálta az osztrák társadalom és kultúra. Vagy pusztán a hegyi levegő teszi?

osztrák hegyi levegő

Ekkor még tuti biztos voltam, hogy csak megőrzésre leadták a kocsit a közeli mekiben, nehogy baja essék.
Zen buddha nyugalmával mentem vissza kérdezősködni a mekibe és hívtam a biztonsági szolgálat vezetőjét és később még a  rendőrségen is biztos voltam benne, hogy nem vihetik el egy baba kocsiját, ami használhatatlan a váz nélkül.
Körözött néniket, bácsikat nézegetünk kisfiammal a karomon a rendőrség székházában. Egyik jóképűbb, mint a másik. Direkt csak a modell alkatú bűnöző néniket és bácsikat teszik ki, vagy mi a korreláció a bűnözés és a jó megjelenés között? Bizonyára nagyobb sikerrátával dolgoznak az 'ügyfelek' számára megnyerőbb elkövetők.
Lélekben mellettünk állt a bejelentésünket rögzítő hölgy, kisfiam a nyomozás sikeressége érdekében folyamatosan nevetett az ügyintézőre és teljes volt az összhang közöttük már a belépés pillanatában. Bíztam, hogy ez is segíti az ügyet, de leginkább abban bíztam, hogy a biztonsági kamera alatt álló autómról készült felvételeket így hamarabb elemzik a kerületi járőr kollégák a meki sötét moziszobájában.
Vártuk egy héten át, hogy kollégák kimozizzák magukat és felhívjanak a jó hírrel. Pénteken fél 2 után pár perccel hívtam a 0-24 órás ügyeletet, de az ügyintéző hölgy azt mondta, hogy ő csak fél 2-ig dolgozik, a gépét már kikapcsolta, így hétfőn érdeklődjek ismét a bűnügyi ügyeleten.
Nnna, itt feladtam minden reményemet és még aznap délután, babakocsi nepperekkel tárgyalva vettem egy új ülő részt a babakocsim vázára.
Freud azt mondta, hogy a kultúra olyan vékony réteg, ami olyan mint egy jéghegy csúcsa. Alatta viszont ott van az emberi viselkedés 90%-át meghatározó ösztön és érzelmi világ. Hiába a kultúra és a társadalom törékeny szabályai, a sok ezer év alatt kialakult ösztönöket nem lehet elnyomni néhány évtizede, évszázada létező kulturális, társadalmi szabályokkal, a köz megegyezésével. Freud ezt mondjuk a 2. világháború kitörése előtt, '39-ben mondta mondta, a háború előzményeinek tükrében érthető is.
De miért nem igaz Freud állítása példának okáért a schladmingi osztrákokra? Az osztrákok és néhány nyugati társadalom kisebb, regionális közösségeinek társadalmi 'ne lopj'  parancsolata miért tudja mégis felülírni a negatív emberi viselkedést. A magyarországi kulturális szabályok mikor fogják tudni felülírni azt az ösztönt, ami nem képes a földön hagyni más csillogó tulajdonát? Remélem, hogy a gyerekem, már egy olyan társadalomban nevelheti csemetéit, amely kinőtte ez a betegséget.

Nem munka- és még csak nem is füstmentes, hanem egy akadálymentes hivatalra számítottam, amikor megérkeztem ma délelőtt életem első gyeremkének élete első útlevele igénylésére a legnagyobb hazai okmányirodába. Az előttem álló sorra gondolva, nőes mini ruhámhoz illetlen, öles léptekkel fogyasztottam a járdát az autóm és a hivatal ajtaja között. Nem több, mint két lépcsőn és egy fémküszöbön áttolva a babakocsimat meg is tudom a biztosági őrtől, hogy mégis kell fizetni a parkolásért, noha én akárhogy is néztem, nem találtam a megszokott kék oszlopokat. Hát persze, itt fém színű és alacsonyabb, de aztán az orrom előtt lévőre elnézően rábök a kedves fiatal ember és már tolatok is a babakocsimmal hátra, le, ipszilonban a lépcsőn, hogy leolvassam a messziről nem látható telefonszámot a parkolás megkezdéséhez. Aztán végül közelebbről sem látom.
Ahha, egy másik parkolási társaság másik rendszerével állok szemben, amire nem jó az én gondosan feltöltött parkolási egyenlegem. Jön hát az apró, majd vágta vissza a szélvédőhöz, majd ismét a hivatal felé veszem az utam, immár több poroszkáló autót leelőzve. A  babakocsim, vagy a tempóm láttam átengednek, elengednek, beengednek. Felkapaszkodom a második sor lépcsőn is, aztán kinyitnak kedvesen egy duplaajtó csukott szárnyat és máris bent vagyok a teremben, ahol villámgyorsan kiderült, hogy éppenséggel ide majd néhány nappal később kell csak jönnöm, a már kész útiokmányt átvenni. Szóval tolatás le a lépcsőn, elengednek, félreállnak, megállnak, megvárnak.
Tovább egy kapuval vár az okmányiroda újabb épületrésze, ahová szintén csak az a három centi hiányzik, hogy beférjen a babakocsi kereke az ajtófélfák között. Ismét segítségkérés, bár ezúttal a kalitkájából rám sem néző biztosági őr durván rámrivall, hogy a megfelelő kis résen dugjam be a fejemet a kalitkája, hogy hozzá beszélek és ne az üvegen keresztül magyarázzak. Szerencsére a kolléganője érti így is és már ugrik is és beenged. Egészen 3 métert tudtam tolni a gyerekemet, aztán újabb ajtó..Ekkor inkább elszánt padlófék, elhagyom egyetlen gyermekem a babakocsijával és az azon lógó táskámmal együtt: a lila köd leszállt anyára, hogy végre megnyomhassa az ajtó túloldalán lévő jegykiadót, hisz már legalább 20 perce parkoltam és végre szeretnék sorban állni ÉN IS! Végre! Megtaláltam! Egy újabb kétszárnyú ajtó mögött, közvetlenül a kávé autómata mellett.
Ez jó hír, ha sokáig kell várnom, legalább kávét tudok venni, mert a kiírás szerint az elsőként felpróbált épületrész 1. emeletén lévő, kb 25 lépcsős büféről az elmúlt 20 percben letettem.
Vissza a helyemre, végre sorban állok. Felmérem a tömeget, a székeket, a kijelző bent én kint a folyosón két duplaszárnyú ajtó között. Diszkrét hangjelzés után kutatok a moraljásban, ami segít majd felfigyelni a hol lassan, hol gyorsabban csordogáló számokra a kijelzőn. Vagy az ajtóban a küszöbön állva, vagy bentről látszik a kijelző. Bemenni bonyolult, inkább a küszöbön állom el a ki-be menő forgalmat.
Persze ennek a pozíciónak a legnagyobb előnye, hogy szemem fénye legalább addig bizonyosan megmarad a babakocsiban, amíg a ki-be járkálók rá-rá mosolyognak, egy-két kedves szót odadobnak neki, esetleg a talpát cirógatját. Addig anya is nyugiban várja a következő kihívást. Megjött a számom. Duplaajtó mellől két fiatalt elküldök, kitárom egyik kezemmel az egyik szárnyát, másikkal a másikat, a lábammal és a hasammal pedig próbálom tolni a babakocsit, míg végül a fiatalok eszmélnek és megfogják az egyik szárnyát. Felhajtok a rámpára, be a kutricába és már terítem is a fehér szöszös pelust a dögös fekete ruhámra, hogy kisfiamnak tökéletes hátteret biztosítsak a fotón. Cuki néni próbálja micimackóval a lencse felé irányítani kisfiam amúgy is érdeklődő tekintetét. Ekkor apa megjött, huuhh, egy nagy kő leesett, végre nem vagyok egyedül. De a gyerek is rájött, hogy apa van a függöny mellett, így már nem érdekli sem a lencse, sem micimackó. Egy gyors tátott szájjal elintéztük a fotót és már loholunk is immár hármasban a postára, hogy befizessük a csekket.
Ebédidő. A postán. Délben. Hmm, ilyet még nem láttam, de most jut eszembe, hogy déli országokban van szieszta, biztos ez is egy ilyen hely, úgyhogy beletörődök a zárt ajtó miatt az utcára kígyózó tömegbe. Úgysem vagyunk már egyedül. Örülök, mert legalább ide már nem kell feltépni a babakocsit, a férjem és a gyerek nézelődnek az utcán, amíg anya tejel a hivatalnak. Fél 1-kor pontosan nyitott a kis posta és szinte egy szemrebbenés alatt felfalta a hosszú, sárga csekkes emberkalácsot. Ez tetszett. Az első sikerélmény.
Aztán vissza a kedvenc biztonsági őrös épületembe, ahol immár a férjem nyitotta ki az első duplaszárnyú második szárnyát, és már jött és az őr, hogy becsukja. Dehát, még úgyis kimegyek rajta egy párszor...- gondoltam, felesleges becsukni, mindegy, végülis már tudom magam is, hogy hol kell kiakasztani, hogy kiférjen a babakocsi. Innen már csak egy röpke óra, benne az én mosómedvéket megszégyenítő fürgeséggel és érdeklődéssel megáldott gyermekem etetése, itatása közös családi kép készítése a folyosón a férfi WC előtt, háttérben a lambériával, hamár ilyen szépen kiöltöztünk mindhárman (a férjem minden nap csinosan jár munkába :-), altatás, majd a bűvös 088-as megjelent és máris nyilatkoztunk, aláírtunk és kész is voltunk
. Akár 2, de max. 5 nap alatt elkészül a gyerekem várakozásmentes, kétszeres sürgősségi feláras magyar útiokmánya az akadálymentes magyar közhivatalban.
Kár, hogy ma jutott eszembe, mert már csak két munkanap van a hétből és hétfőn már Ausztriába mennénk. Vajon az én útlevelem érvényes még? Inkább majd a határon nézem meg....

Kemény telünk van, jól kifogtuk életem első gyermekével. Szegény gyerek, lehet hogy már meggondolta magát és inkább visszamenne a hasamba. Nem tudhatta előre, hogy a kinti világ csak öltözésből és vetkőzésből áll, három-négy réteg naponta 2-3-szor a minimum teljesítményünk. Már hónapok óta.
Kivéve, amikor olyan az idő, hogy kimenni sem lehet. Most épp vasárnap óta nem is voltunk odakint, bentről nézzük a hőmérő higanyszálát, hogy mikor éri el -5 fokot. Akkor már ki lehet vinni a gyereket anélkül, hogy komolyabb fagyási sérüléseket kapna. Nagyon szép az igazi kemény tél, gyerekkoromat juttatják eszembe a nagy hideg telek, amikor rendszeresen a hideg folyóvíz alatt vártam, hogy visszatérjen a vérkeringés a sok hóemberépítéstől megdermedt ujjaimba. Persze volt, hogy a buszmegállóban lehűlt talpamat olvasztottam hasonló módon, volt hogy a szánkóhúzástól begörbülve maradt ujjaimat próbáltam egyengetni a víz alatt. Ha a meleg radiátorra vagy a nyári konyhában lévő kályha fölé tettem ilyenkor a kezemet, az jóval fájdalmasabb olvasztás volt. A legjobban a kis Simson motoron ülve tudok az ember keze lefagyni, amikor esténként elvittük motorral az ugyanabban az utcában, csak 123 számmal hátrébb lakó nagyapámnak a vacsorát. Mégsem hagytam volna ki egy ilyen esti motoros túrát a havas, csúszós Zrínyi utcában. A közvilágítás lámpáinak fénycsóvái alá érve mindig elkerekedett a szemem, hogy estére milyen tükörsima lesz az úton lévő jég és hó egyvelege. Aztán ismét sötét, amíg el be nem érünk a következő lámpa által hóba rajzolt meleg fénykörbe és így tovább az úticélig. A másik kedvenc foglalatosságom az ugyanezen útvonalon lévő, estére kivilágított karácsonyfák megszámolása. Errefelé mindenki az utcafronti ablakba állítja ma napig a karácsonyfáját és a redőnyt sem húzzák, épp azért, hogy minden elhaladó megcsodálhassa a karácsonyfa fényeit. Amikor valamelyik nővéremmel együtt utaztam, akkor persze meg kellett osztani a karácsonyfa számlálást és egyikőnk a jobb oldali, másik a bal oldali fákat számolta és az út végén az nyert, akinek az oldalán több karácsonyfát állítottak. Így hát érthető, hogy ennyi látnivaló mellett a legkevésbé sem figyel az ember az ujjak melegen tartására.
Emlékszem, hogy a hosszú téli estéken mindig megengedte anyukám, hogy almát süssek a nyári konyhában lévő kiskályha platniját és a félhomályban türelmesen vártam, hogy minden oldala átsüljön a forrón sistergő nedvességtől táncot járó almámnak. Legalább ugyanennyi idő volt, amíg ehetőre hűlt, de megérte. Ilyenkor voltak legszebbek a csillagok, minél hidegebb volt, annál kevesebb felhő és annyi csillag volt az égen, hogy már-már abbamaradt a vacogásod, mert azt hitted, hogy a nagy csillagdunyha téged takar a hideg elől. Legutóbb gyermekkoromban voltam olyan közel a természethez a nap 24 órájában, mint most. Ezt a gyerekkoromból jól ismert dermesztően friss hideget érezni már hetek óta, ha kilép az ember a túlfűtött lakásból.
Mostanság pedig új sportba kezdtem, babakocsival lecsúszok a Bécsi útig, aztán meg vissza. Utóbbinak szerintem már komoly sport értéke van. Mire felérek, addigra már rendesen leizzadok, pláne még hogyha ezt-azt vásárolok és beteszem a babakocsi aljába...

Amúgy nálunk akkor állt be valami rendszerféle, amikor rászoktunk ezekre a nagy téli sétákra. Napi 2-szer 2 órára is gyakran kivittem, amíg még nem köszöntött be teljesen a sarkköri hideg. A sok sétától, a hideg levegőtől nagyot alszik általában, utána nagyot eszik és onnan kezdve az éjszakát is jól átaludta este 9-től reggel 5-ig :-) Ettől a szülők is nagyon elégedettek.

Szóval a jó levegő jó hatással van mindenre. Most mondjuk nem merem rányitni sem az ablakot itthon beöltöztetve, mert -7 körül van egyfolytában a hőmérő higanyszála.
Kismama társakkal arról álmodozunk, hogy majd a védőnői minimum -5 foka fölé emelkedik egyszer a hőmérséklet és ha jobb idő lesz sétálhatunk ám együtt is, de amíg ilyen hideg van, nem annyira jó a séta.

Síelni jó! Mire tegnap kibányásztam az autómat a hóból, addigra teljesen úrrá lett rajtam a síelős életérzés. A ruhám havas, bele fújta a szél a havat a kabátom ujjába, a nyakamba. Kellemetlen a hirtelen jött hideg, ahogy a meleg bőrhöz ér, de sebaj, felfrissültem.

A télikabát alatt rajtam a fürdőruha, közben lapátolom a havat az autó tetejéről és egyre nagyobb kupac hó kezd kinőni a földből az autó mellett. Nyeltem a hideg porhót, pedig már a tátva maradt számat is becsuktam. Élvezem a munkát, élvezem a hideget és a mindenfelé kavargó, arcomba csapó havat, amit a nálam erősebb északi szél saját szórakoztatására minduntalan visszafújt rám és a kabátom ujjába. Annyit havat próbálok egyszerre a lapátomra tenni, amennyit csak a vékony műanyag nyél és a gyerekcipelésben fáradt derekam egyszerre elbír. Igyekszem legyőzni az időt, hisz a következő szoptatásig 4 órám volt akkor amikor befejeztem a legutóbbi etetést. Annak már lassan fél órája, és még mindig a házunk előtt vagyok. Végülis már ez is sportnak számít és tovább hajrázok.
De megérte, mert aztán a Dagályba érve ledobáltam magamról a téli ruhámat, és már ugrottam is az évnek a többi szakában fogvacogtatónak mondható 20 fokos, gőzölgő vízbe. A víz forrónak tűnt az arcpirító téli szélből belecsusszanva. Minden relatív. Tovább elmélkedtem úszás közben a téli-nyári hőmérséklet és hőérzet különbségekről, amikor az eredménytelen agymunkámat kikapcsolja egy kellemes kép.
A páratlan hosszok végén egy dolmányos varjú ült és méregette a vízből fel-felbukkanó fejemet: az kerek mozgó golyó a víz felszínen vajon mekkora veszélyt jelenthet? Valószínűleg elkönyvelte egy idő után, hogy én is iszom a vízből, mert később ő is így döntött és ezt követően már bátran lépdelt a kicsapó víz peremén egyet-egyet kortyolva.
A sávot egy 80 körüli hölggyel osztottam meg, de úgy igyekeztem, hogy mindig váltsuk egymást a fordulóknál és ne egyszerre érjünk oda. Láttam, hogy többször próbált szemkontaktusba kerülni velem. Beszélgetni volt kedve, így megvártam amíg a fürdő ezen szegmenségre jellemző, a csikóhal testtartáshoz hasonlatos úszásnemében a következő fordulónál utolért. Azért csikóhal, mert szabad szemmel és úszószemüveggel egyaránt észrevehetetlen bármilyen kéz- vagy lábmozgás, ami körül-belül függőleges testtartást feltételez a vízben és mintegy dacolva a sűrűségi törvényekkel nem süllyednek el, sőt haladnak anélkül, hogy a víz ellenállása komolyabb gondot okozna számukra. Mindig rosszallóan nézik viszont az úszókat, akiktől egy-egy heves kar- vagy lábtempó miatt könnyen vizes lehet a frissen sminkelt arc és a csavarókon száradt haj. Megállt mellettem és feltette azt a kérdést, ami már láthatóan legalább 10 hossz óta furdalta az oldalát: "SZINTÉN NYUGDIJAS JEGGYEL?" - kérdezte őszinte érdeklődéssel. Nincs mese, ezt a kérdést nekem szegezték.
Szemeim elkerekedtek, végigfutott az agyamon, hogy OK, hogy a szülés utáni 6. héten az orvosi kontrollra menet a betegfelvételis hölgy velem együtt örülve megkérdezte hogy "ELSő BABA?". Az még belefért hat héttel a szülés után. Azon is rég túltettem már magamat, hogy a tizenévesek már csókolomoznak a harmincasoknak. Nyugdíjasnak viszont eddig még nem néztek. Belekapaszkodtam az egyetlen kéznél lévő mentőcsáklyámba: az úszószemüveg és az úszósapka torzíthatnak és talán a sávtársam sem mérte fel tökéletesen a helyzetet.
Rezzenéstelen arccal válaszoltam: "Nem. Rendes napijegyet vettem." A hölgynek ezzel viszont korántsen adtam egyértelmű választ, tovább kérdezett: "Orvosi rendelvényre vettem a jegyet?" Tovább bizonygattam, hogy én biza felnőtt, teljesárú jegyet vettem. Aztán amikor megértette, akkor már csak azt firtatta, hogy ha már a medencében egyedüliként így jártam, "akkor viszont egész napra maradok, ugye?" "Dehogy, hisz vár otthon a pici baba és meg kell szoptatni." "De a meleg vízbe, azért csak átmegy?" - aggódott tovább a jegyek ár-érték aránya felől a kedves hölgy, de láthatóan nem fért a víz által egyáltalán nem érintett kobakjába, hogy ki az aki egész árú jegyet vesz és csak egy órát úszik.... Aztán végül otthagytam a gondolataival, mert közben fázni kezdtem. Az erős szélben a víz hűvösebb volt, mint máskor.
Ő meg ott gubbasztott az 50 méteres medence szélén ámuló, pirosra rúzsozott szájjal, hatalmas lencséjű napszemüvegében, korosztályához és persze a Dagály divatdiktálóihoz dukaló piros fodros, úszósapka helyett inkább úszókalapnak nevezhető fejfedőben és zavarodottan rendezgette aranyékszereivel együtt a gondolatait is az iménti diskurzusról.

Szóval ilyen nagy kalandok érik a két szoptatás között otthonról kiszabaduló kismamaembert a Dagályban. Mielőtt a nyirkos bőrömre megpróbáltam volna visszarángatni a téli gúnyámat sietősen visszacsattogtam a köntösöm zsebébe rejtett fényképezőgéppel a medencéhez és már kattogtattam is gépemet, hogy otthon meg tudjam mutatni mindenkinek milyen is az a dagály életérzés. Aztán a 'szokásos vizes haj a nagy kapucni alá' és máris kilőttem a parkolóból.
Az Árpád-hídon még megcsodáltam a zajló Dunát. Úgy néztem a lassan vánszorgó jégtáblákat, mint azok a rabok, akiket átszállítanak egyik fegyintézetből a másikba és 10 perc erejéig megcsodálhatják a természet éppen akkor látható csodáit.

Igen, nálunk úgy néz ki, hogy délelőtt és az esti fürdetés után van az ébrenléti időszak, délután szokott aludni és éjjel. Az elmúlt 24 órában 4 óránként eszik, ami jó jel, de már egyszer volt ilyen időszaka, aztán átment 3, majd 2,5, majd 2 órás evésekre. Még rendszernek nem hívnám, majd ha legalább 3 napig ugyanazt csinálja, akkor koccintunk majd, de egyébként ez a pillanatnyi állapot tetszene tartósabban is, a 4 órás evéssel gyakorlatilag kihagyott egy étkezést az előző napokhoz képest. Egyelőre 100 gr körüliket eszik, de előfordult már 150-160 gramm is, még nem cserélte fel a nappalt és az éjszakát, úgyhogy elégedettek vagyunk.
Anya valamivel többet eszik ennél. Ezzel nem vagyok elégedett, de nem tudok mit tenni, szoptatás után akkora az étvágyam, mint egy öttagú családnak együttvéve. Szerencsére a kezdetektől fogva kapok minden nap főtt ételt másfél-két személynek elegendőt, ami megment attól, hogy ötször annyit egyek, mint kellene.
Nagy fáradtság, nyűg vagy depresszió nem nagyon volt rajtam. Csak az első héten volt nagy izgalom, hogy mikor mi jön, milyen sikerrel jár az etetés vagy az altatás. Az első két héten még itthon volt a férjem is, így napközben is többször vissza tudtam aludni a gyerekkel, ezért hamar utolértem magamat.

Egyelőre én is csodálkozom magamon, mert amúgy meg végig attól féltem a terhesség alatt, hogy hogyan fogom bírni az éjszakázást, fekete öves kávé fogyasztóként nem tudtam elképzelni, hogy hogyan bírom majd a kis drogom nélkül. Ehhez képest már legalább három hete nem ittam kávét és nem is hiányzik. Jól ki van ez találva. A másik drogom a kodein, amit ugye a mák termel. Egyelőre nélküle is jól megvagyok, az újdonsült helyzet másfajta drogokat termel a szervezetemben, amikhez szintén nagyon jó érzés hozzászokni.