Segítség, anya lettem

Kemény telünk van, jól kifogtuk életem első gyermekével. Szegény gyerek, lehet hogy már meggondolta magát és inkább visszamenne a hasamba. Nem tudhatta előre, hogy a kinti világ csak öltözésből és vetkőzésből áll, három-négy réteg naponta 2-3-szor a minimum teljesítményünk. Már hónapok óta.
Kivéve, amikor olyan az idő, hogy kimenni sem lehet. Most épp vasárnap óta nem is voltunk odakint, bentről nézzük a hőmérő higanyszálát, hogy mikor éri el -5 fokot. Akkor már ki lehet vinni a gyereket anélkül, hogy komolyabb fagyási sérüléseket kapna. Nagyon szép az igazi kemény tél, gyerekkoromat juttatják eszembe a nagy hideg telek, amikor rendszeresen a hideg folyóvíz alatt vártam, hogy visszatérjen a vérkeringés a sok hóemberépítéstől megdermedt ujjaimba. Persze volt, hogy a buszmegállóban lehűlt talpamat olvasztottam hasonló módon, volt hogy a szánkóhúzástól begörbülve maradt ujjaimat próbáltam egyengetni a víz alatt. Ha a meleg radiátorra vagy a nyári konyhában lévő kályha fölé tettem ilyenkor a kezemet, az jóval fájdalmasabb olvasztás volt. A legjobban a kis Simson motoron ülve tudok az ember keze lefagyni, amikor esténként elvittük motorral az ugyanabban az utcában, csak 123 számmal hátrébb lakó nagyapámnak a vacsorát. Mégsem hagytam volna ki egy ilyen esti motoros túrát a havas, csúszós Zrínyi utcában. A közvilágítás lámpáinak fénycsóvái alá érve mindig elkerekedett a szemem, hogy estére milyen tükörsima lesz az úton lévő jég és hó egyvelege. Aztán ismét sötét, amíg el be nem érünk a következő lámpa által hóba rajzolt meleg fénykörbe és így tovább az úticélig. A másik kedvenc foglalatosságom az ugyanezen útvonalon lévő, estére kivilágított karácsonyfák megszámolása. Errefelé mindenki az utcafronti ablakba állítja ma napig a karácsonyfáját és a redőnyt sem húzzák, épp azért, hogy minden elhaladó megcsodálhassa a karácsonyfa fényeit. Amikor valamelyik nővéremmel együtt utaztam, akkor persze meg kellett osztani a karácsonyfa számlálást és egyikőnk a jobb oldali, másik a bal oldali fákat számolta és az út végén az nyert, akinek az oldalán több karácsonyfát állítottak. Így hát érthető, hogy ennyi látnivaló mellett a legkevésbé sem figyel az ember az ujjak melegen tartására.
Emlékszem, hogy a hosszú téli estéken mindig megengedte anyukám, hogy almát süssek a nyári konyhában lévő kiskályha platniját és a félhomályban türelmesen vártam, hogy minden oldala átsüljön a forrón sistergő nedvességtől táncot járó almámnak. Legalább ugyanennyi idő volt, amíg ehetőre hűlt, de megérte. Ilyenkor voltak legszebbek a csillagok, minél hidegebb volt, annál kevesebb felhő és annyi csillag volt az égen, hogy már-már abbamaradt a vacogásod, mert azt hitted, hogy a nagy csillagdunyha téged takar a hideg elől. Legutóbb gyermekkoromban voltam olyan közel a természethez a nap 24 órájában, mint most. Ezt a gyerekkoromból jól ismert dermesztően friss hideget érezni már hetek óta, ha kilép az ember a túlfűtött lakásból.
Mostanság pedig új sportba kezdtem, babakocsival lecsúszok a Bécsi útig, aztán meg vissza. Utóbbinak szerintem már komoly sport értéke van. Mire felérek, addigra már rendesen leizzadok, pláne még hogyha ezt-azt vásárolok és beteszem a babakocsi aljába...

Amúgy nálunk akkor állt be valami rendszerféle, amikor rászoktunk ezekre a nagy téli sétákra. Napi 2-szer 2 órára is gyakran kivittem, amíg még nem köszöntött be teljesen a sarkköri hideg. A sok sétától, a hideg levegőtől nagyot alszik általában, utána nagyot eszik és onnan kezdve az éjszakát is jól átaludta este 9-től reggel 5-ig :-) Ettől a szülők is nagyon elégedettek.

Szóval a jó levegő jó hatással van mindenre. Most mondjuk nem merem rányitni sem az ablakot itthon beöltöztetve, mert -7 körül van egyfolytában a hőmérő higanyszála.
Kismama társakkal arról álmodozunk, hogy majd a védőnői minimum -5 foka fölé emelkedik egyszer a hőmérséklet és ha jobb idő lesz sétálhatunk ám együtt is, de amíg ilyen hideg van, nem annyira jó a séta.